Magány

A nap már lemenőben volt, a madarak is lassan visszatértek a fészkükhöz, egyedül Ő maradt ott a domb tetején. Nem mozdult, még csak nem is pislogott. Az eget kémlelte, miközben várta, hogy eljöjjön érte a végzet. Mi örömét lelheti már az életben, ha mindenkit elveszített? A szülei meghaltak autóbalesetben, testvére nem volt, a legjobb barátnője elköltözött, és a barátja egy nagyon csúnya vita folyamán szakított vele. Feladta, itt a vége a mesének. Ez nem egy könyv, melynek a vége boldog lesz, ez az Élet című műsör, aminek, valaki vidámnak nem mondható forgatókönyvet írt. Persze vannak szép dolgok az életben, de ezek ilyenkor elvesznek, homály fedi Őket. Az ember keresi a boldog perceket, órákat, napokat, amelyek a múltban segítették útján, de hiába reménykedik, úgysem találja meg azokat. A rossz emlékek élénkebben megmaradnak, hisz a hibáiból tanul mindenki.

Aileen nem tanult a hibájából, hitt abban, hogy a fiú, akivel minden titkát megosztotta, igazán szereti Őt. Jól emlékszik arra a napra, mikor legelőször csalódnia kellett benne. Macario hűtlen volt, az új lány csábította el. Aileen a saját két szemével látta, ahogy csókolóznak, és emiatt a szíve majd’ megszakadt, viszont valamilyen oknál fogva mégis megbocsátott a fiúnak.

Mostanra már rájött, hogy mi volt a probléma vele. Buta és szerelmes volt. Hiszen mint tudjuk, a szerelem, öl butít, elvakít s nyomorba dönt. Túlságosan is belebolondult a fiúba, leste minden kívánságát. Talán, ha arra kérte volna, hogy ugorjon a kútba, még azt is megtette volna, csak azért, hogy Mac boldog legyen.

De történt valami, ami miatt elszakadt az a bizonyos cérna Aileen-nél. Végig hallgatott egy beszélgetést, és olyanokat látott, amit nem kellett volna.

- Gyönyörű az erdő ősszel. Egyetértesz? – kérdezte Antonia, miközben a kopaszodó fákat kémlelte.

- Igen, de minden jobb, lenne, ha tudnám, hogy mi jár Mac fejében. Nem szokott így viselkedni, legutoljára akkor volt ilyen, mikor Kimberley belépett az iskola kapuján, és Ő barátkozni kezdett vele. – suttogta megtörten.

Lehetséges, hogy a múlt megismétli önmagát. – futott át a gondolat Aileen agyán, majd gyorsan el is hessegette az ötletet.

Hiszen Macario megesküdött, hogy többé nem bántja meg Őt. Miért akarna fájdalmat okozni neki, mikor az elmúlt hét hónapban többször is bizonyította, hogy mindennél jobban szereti a lányt?Már az is kész vicc, hogy eszébe jutott ez az eshetőség.

- Állj! – szólalt meg Antonia meglepett hangon. – Hallod ezt? – pislogott Aileen-ra zavartan.

A lány a kérdés hatására erősen koncentrálni kezdett. Először csak a saját szívverését, és a lélegzetvételüket hallotta, majd nem sokkal később megütötte a fülét egy nagyon ismerős tónusú hang.

- Macario! – lehelte Aileen döbbenten.

- Vajon kivel beszélget?

- Menjünk közelebb – morogta Aileen, majd karon ragadta barátnőjét és elindult abba az irányba, ahonnan kedvese hangja jött.

Mikor odaértek elrejteztek egy bokor mögött, és kíváncsian figyelték az előttük folyó eseményeket.

Aileen lelke darabokra tört, amint felismerte a lány személyében Kimderley-t. Szóval nem volt alapozatlan az a kósza gondolat. Úgy néz ki, hogy ismét megtette azt, amit egy kapcsolatban lévő férfinak soha nem lenne szabad.

- Csakis téged szeretlek Kim! Aileen, már a múlt! Egyedül azért kértem tőle bocsánatot, mert a szüleink szoros barátságot tápláltak. De ezentúl nem kell többé megjátszanom az érzéseimet! Nem bizonyítottam be neked ezalatt a nyolc hónap alatt, hogy mit érzek irántad? – kérdezte Mac indulatosan.

Nem várta meg a lány válaszát. Derekánál fogva magához rántotta, majd hevesen csókolni kezdte. Aileen-ban eltört valami, valami olyan, ami a végsőkig küzd az életben maradásért.

Aileen megrázta a fejét, s ennek a mozdulatnak köszönhetően visszatért a valóságba. Döbbenten vette észre, hogy már a nap elbújt a horizont alatt, és a helyét átvette a hold fénye. A lány túlfáradt volt ahhoz, hogy hazamenjen. Mit sem törődve a közelgő éjszaka veszélyeivel lassan hanyatt dőlt, majd lehunyta a szemét.

- Anya, apa! Nem sokára találkozunk – lehelte alig hallatóan.

Boldog mosoly játszott az arcán, mikor az öntudatlanság tengere magával ragadta, örökre.