Minden embernek megvan a maga háttértörténete. Mindenki szerzett már sebeket, melynek a nyomai még mindig ott vigyorognak lelkének egy bizonyos részén.
De mi van azokkal, akiknek túl sok sebhelye? Akik már képtelenek mit kezdeni a lelkükben tomboló viharral? Akik folyton csalódnak?
Bűn lenne feladni? Vétek lenne fogni egy kést és végleg véget vetni ennek az egész komédiának?
Szokták mondani, hogy becsüljük meg az életünket, azt ami van. De ha már képtelen elviselni az ember a fájdalmat? Ha már olyan szintre jutott, hogy csak a feketeséget látja, és a fény kihunyni látszik az életéből, holott még csak tizennyolc éves?
Képes lennék rá. Megtudnám tenni. Szívem szerint hagynám magam beleveszni a sötétség végtelen tengerébe.
Önző lennék tudom. De miért hagyjam, hogy mások önzősége miatt szenvedjek? Végre egyszer az életben magamra gondolnék...
Fognám a kést, és mosolyogva lesújtanék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése